Könyves blogok » gyermekbántalmazás címke archívuma

gyermekbántalmazás címke archívuma

Niccoló Ammaniti - Én nem félek (2001)

"- Ez nem egy lyuk?

Elolvasom »

Fejes Endre - Rozsdatemető (1962)

A munkásosztály rögvalóságának jegyzőkönyve.
És a jegyzőkönyv szó most nem csupán metafora, ugyanis a regény fő jellegzetessége, hogy a nyomozati jegyzőkönyvek puritán stílusában íródott. Megjelenésének idején (1964) ezzel váltott ki jelentős visszhangot, emiatt cikkeztek róla hónapokig, ezért fordították le rövid időn belül több mint 30 nyelvre, és emiatt tartjuk máig a ’60-as évek egyik legmeghatározóbb magyar regényének.

Elolvasom »

John Ajvide Lindqvist - Hívj be! (2004)

Szörnyek, vér, torokszorító rettegés – és igazi, feltétel nélküli szeretet.
Kedvenc karakter: Tomas
Ahogy Natasha, magam is csalódtam a könyvben.
Oké, alapvetően jó dolog, hogy napjaink nagy nyomi-tini-vámpírszappanopi kultusza közepette ugyanakkora rivaldafény és promó kíséretében jelenjen meg egy ilyen igazi vérfagyasztó vámpíros horror cucc. A snájdig, gyengéd és szerelmetes sóhajokat hallató vámpírlegényekre nedvesedő tinik simán meg fogják venni, napok alatt be fogják zabálni mind az 590 oldalt és kurva nagyot fognak koppanni:-).
Ez rendben is van, rájuk fér.
A baj azzal van, hogy, a Hívj be!, mint horror-regény iszonyatosan hatásvadász és sablonos, a filmadaptációval összevetve, pedig egyenesen katasztrófa (ugyanis a film igazi filmművészeti ínyencség, tényleg!).
Az alapkoncepció szerintem teljesen rendben van. Natashának pont ez nem tetszett, de szerintem ötletes, hogy a 13 éves, hájas (a filmben mondjuk cingár), lúzer Oskar és a szomszédjába költöző vele egykorúnak kinéző vámpírlányka, Eli gyermekszerelmének idillje mereven szembe helyezkedik az őket körülvevő események borzalmaival: Oskar iskolai kiközösítésével (ami kicsit Kingtől az Az-ra hajaz), az Eli „gondját viselő” H åkan pedofíliájával, a vérszívással, a ragasztózással, az alkoholizmussal, a megannyi bestiális erőszakkal és gyilkolással, stb. stb.
Meg persze, hogy az Elit körüllengő misztikum mereven szemben áll a lakótelepi szürke hétköznapokkal.
Nekem a regény ilyetén kontrasztossága kifejezetten tetszett.
A bajom azzal van, hogy Lindqvist szerintem vérlázítóan szarul ír..., állandóan dőltbetűz és pontpontpontoz, amitől, gondolom, hű de be kellett volna fosnom..., vagy legalább lerágni mind a tíz ujjam..., ám ehelyett rohadtul fárasztott és idegesített a dolog...
Ami még szembetűnő volt, hogy a filmhez képest az atmoszféra itt rettenetesen gyenge, Lindqvist szinte egyáltalán nem tűzdeli leírásokkal a szöveget (ahol igen, ott kb. tőmondatokkal és egy-két elcsépelt hasonlattal), a filmbeli szívszorítóan lehangoló késő őszi, külvárosi lakótelep hangulata itt aaaannyira minimál kidolgozottságú, hogy az valami agyrém.
Egyedül dramatikai érzéke van a faszinak valamicske, bár azt sem mondanám kiemelkedőnek.
Jobbára követi a horror-regények jól bevált receptjét: az első rituális gyilkosság után érződik egy kis krimi-íz, ami aztán fokozatosan elmaradozik, az érzelmesebb részeknél kicsit belassít a regény, egy több szálon fut a történet, melyek egyre gyorsabban váltakoznak és a végére persze adagol egy kis gore-t is.
Az endless.hu-n ezt úgy fogalmazták meg, hogy „helyenként trancsírozós zombihorrorba fordul át”, ami szerintem csak aHåkan halálát taglaló éjszaka leírására igaz, ami a filmből ez egy az egyben kimaradt, és ami annyira véres, hogy nekem konkrétan Clive Barker Kárhozatának a vége jutott róla eszembe.

Elolvasom »

Bartis Attila - A séta (1995)

Hát ez volt ama része az életemnek, amikor azt gondoltam, Istennek három aranyfoga van, és úgy vigyorog.

Elolvasom »

Dragomán György - A fehér király (2005)

és akkor vettem észre, hogy a sakkfigurák is egészen különlegesek, a feketék ébenfából voltak kifaragva, a fehérek meg elefántcsontból, és mindegyik egy-egy szörnyet ábrázolt, a fehérek mind csontvázak voltak, a feketék meg emberfejű, de állattestű démonok, és mindegyik lándzsákat meg kardokat meg bárdokat meg fűrészes élű késeket fogott a kezében meg a mancsában, és a tisztek koponyákból és csontokból és emberi fülekből és emberi kezekből fűzött nyakláncokat és deréköveket viseltek, minden nagyon részletesen ki volt faragva, a fehér király figurájának az arca meg épp olyan volt, mint a nagyköveté

Elolvasom »

Jodi Picoult - Tizenkilenc perc (2007)

„Nem kell ahhoz gettóba mennünk, hogy ilyet találjunk. Csak a szemünket kell hozzá kinyitnunk. A következő elkövető talán odafent van, az emeleten, vagy éppen a tévé előtt heverészik a nappalidban. Te viszont úgy teszel, mintha ez veled, a te házadban nem fordulhatna elő. Azt mondod magadnak, hogy te védett vagy, mert ott élsz, ahol élsz, és az vagy, aki vagy.
Mert így sokkal könnyebb, nem igaz?”
El kell ismerni, hogy Jodi Picoult roppant aktuális, rendkívül kényes és felkavaró témához nyúlt (ahogy gondolom máskor is szokta volt); nevezetesen egy kiközösített, mindenki által megvetett lúzer (a 17 éves Peter Houghton) iskolai ámokfutásával, valamint annak előzményeivel és következményeivel, Peter perének krimiszerű kimenetével taglóz le bennünket.
(Tudom, most mi jutott eszetekbe, de ez a könyv sokkalta többet fog nektek elmondani a témáról, mint az Elefánt című film)
Picoult remekül rátalál a témában fellelhető a legmegindítóbb, legszívfacsaróbb szituációkra, szinte minden egyes fejezet egy külön kis tanmese felelősségről, gondviselésről, barátságról, szeretetről, szerelemről, gyűlöletről és bűnről.

Elolvasom »