Nők blogrovat » Interjú egy női bloggerrel - Suematra

Interjú egy női bloggerrel - Suematra

---

"Mindenki blogger: ha nem is ír éppen, akkor vagy már írt, vagy pedig írni fog." - véli interjúsorozatunk harmadik alanya, a Golden Blog díjas Suematra.

 

Mikor kezdted a blogolást?

2002-ben kezdtem el egy kollégám tanácsára, akinek hosszasan meséltem egy viszonylag érdektelen történetet egy cipőkrémről. Szerinte viccesen. Azt mondta, vannak úgynevezett blogok, ahol emberek hasonló élményeket írnak meg hasonlóképpen. Elkezdtem olvasni párat, aztán ráakadtam egyre (a neurologiára, ami azt hiszem, már nem olvasható), ami különösen nagy hatással volt rám. Éppen akkor (mint egyébként mindig) volt egy nyűglődős szerelmi ügyem, úgyhogy éppen volt miről írni. Regisztráltam egy blogot, és elkezdtem írni. Egy ideig csak magamnak, akkoriban viszonylag kevés blog volt, egy-két ember belinkelt, és onnantól nem volt megállás.

 

Előfordult olyan, hogy idegenek felismertek a blogod alapján?

Volt már rá példa, mert időnként rakok fel fényképeket.

 

Írsz máshová is (másik blog, twitter, tumblr, stb.)?

Van egy twitter oldalam, de nem nagyon használom. Még nem igazán jöttem rá, hogy mire jó, talán nem nekem való. Nem vagyok egymondatos.

 

Mit jelent számodra a blogolás, változott-e ez a kezdetekhez képest?

Eleinte azért írtam, mert késztetést éreztem, hogy kiírjam magamból azokat a nyűgösködéseket, amikkel nem akartam másokat traktálni szóban. Aztán jöttek a visszajelzések, először olyanok, hogy "ó, velem ugyanez történt, én ugyanígy érzem". Igyekeztem a nyomoromat mások számára viccesen megírni, így nekem magamnak is könnyebb volt nevetni rajta. A legtöbb visszajelzés az volt, hogy másoknak is segített a hasonló saját bénázásaikon nevetni. Egy idő után persze már fontos lett, hogy szórakoztató legyen, és ha az ember másnak ír, akkor változik az egész. Egy csomó ismerősöm olvas, az is befolyásol. Mindig történtek velem olyan dolgok, amiket nem tudok megírni, mert ezekben a történetekben az én életem valaki másnak az élete is, aki nem biztos, hogy szeretné, ha írnék róla. Vagy én nem szeretném, ha olvasná... Így aztán a komoly dolgok helyett jönnek Lilla aranyköpései. (Amik persze nekem nagyon fontosak.)

 

A barátaid hány százaléka blogger?

Mondjuk a fele. De ez érdekesen vegyes kép: van olyan blogger barátnőm, aki előbb volt a barátom, és csak utána kezdett blogot írni, és olyan ismerőseim is vannak, akiket nem a blogolás kapcsán ismertem meg, de utóbb kiderült róluk, hogy írnak blogot. Aztán vannak olyanok is, akik már nem írnak blogot. Azok bloggernek számítanak? Van egy olyan kis tömény blogger baráti társaságom, velük egyszer megbeszéltük, hogy mindenki blogger: ha nem is ír éppen, akkor vagy már írt, vagy pedig írni fog.

 

Számít-e a blogdizájn, vagy a tartalom a lényeg?

A blogdizájn annyiban számít, hogy egy kicsit fejezzen ki engem, illetve legyen praktikus. Ne vegye el a figyelmet a tartalomról. Én szeretem az egyszerű blogdizájnokat. Persze én is szoktam szöszmötölni a blogom sablonjával.

 

Született-e már párkapcsolatod a blog által?

Igen. Lett egy úgy, hogy Neverminer Susie-val  ismerkedtem meg, később pedig az ő egyik kollégájával jöttem össze. Ez ér? De mindenképpen van egy másik, ami teljesen direkt: a kapcsolat úgy kezdődött, hogy az illető - aki egyébként nem ír blogot - kommentet írt a blogomba. Meg akart ismerkedni velem, sikerült is neki. Eddigi leghosszabb kapcsolatomat köszönhetem a blognak.

 

Előfordult már, hogy kiálltál a blogodon egy számodra fontos női (társadalmi) ügy mellett?

Általában életem apró történeteiről írok, viszonylag ritka, hogy komolyabb témát vegyek elő. De ha valamin nagyon felbosszantom maga, akkor biztos megírom.

 

Emlékszem, volt egy időszak, amikor közel 10 év után felmondtál a munkahelyeden, hogy megtalálj egy másik utat és a blogolásból, írásból élj. Mennyire jött be ez az ötlet, miért vágtál bele és milyen tapasztalatokkal gazdagodtál ebben az időszakban?

Igazából azért mondtam fel, mert rosszul éreztem magam a munkahelyemen, de nem tudtam eldönteni, hogy mi is az igazi bajom: a konkrét munkám, a főnököm, a munkahelyem, az egész bankszektor vagy a munka úgy általában... Ráadásul mindkét diplomámat munka mellett szereztem, tizenkilenc éves koromban kezdtem dolgozni, nekem kimaradtak az egyetemi évek. Úgy döntöttem, harminc évesen megérdemlek egy kis pihenést, gondolkodást. Arra gondoltam, talán megvalósíthatom a tervemet, hogy megírom azt a könyvet, amit régóta tervezgetek, egy amolyan vicces valamit női szorongásokról (kb. mint a blogom). De őszintén: nem írtam. Nem is nagyon csináltam semmit - azon kívül, hogy végignyomtam egy edzéstervet, és körbefutottam a Margitszigetet. De nagyon jó volt. Arra mindenképpen rájöttem, hogy kellenek nekem a korlátok és az elfoglaltság ahhoz, hogy kreatív tudjak lenni. A semmiből nem lesz semmi. Az ember akkor értékeli a szabadságot és a szabadidőt, amikor elfoglalt. És a teremtő gondolatok is tevékenykedés közben jönnek - nálam legalábbis.